„Játszani csak őszintén és hittel lehet”
Érdemes művész, kétszeres Jászai Mari-díjas, Turay Ida vándordíjas művész, a 2018/19-es évad óta a Turay Ida Színház Örökös tagja. Több mint 50 éve van a pályán, mozi- és tévéfilmek, színházi alakítások, lemezek, szinkronszerepek felsorolhatatlanul hosszú sora köthető a nevéhez. A város zajától távol, Annavölgyben él feleségével, Klaudiával, tökéletes harmóniában. Imádja a természetet, az állatokat, színházában játszik, időnként forgat és gyakran ír. Őszinte örömömre, a mindig magával ragadó Benkő Péter színművész, küszöbön álló 75. születésnapja alkalmából nem csak kivételesen gazdag pályájáról osztotta meg a gondolatait velem.
Június 30-án lesz 25 éve, hogy meghalt az édesapja, a színészóriás Benkő Gyula, mit kapott tőle művészként és milyen volt édesapaként?
B.P.: A legnagyobb emberi élményem az édesapám, bárkivel beszélek, szuperlatívuszokban nyilatkozik apuról, és nem azért teszi, mert nekem mondja. Egyébként félelmetesen jó volt a kapcsolatunk. Együtt éltük az egész életünket, a haláláig nem költöztünk el egymástól. Hálás vagyok a sorsnak, hogy így történt. Folyamatosan az életről beszélgettünk, nem kellett összegeznünk a gondolatainkat, átdiffundáltunk egymás lelkébe. Boldogság számomra, hogy ugyanilyen különleges a kapcsolatom Márton fiammal, akire nagyon büszke vagyok. Márton korábban négy budapesti amerikai nagykövetnél is dolgozott diplomás nemzetközi protokoll-szakértőként, Dubajban a Világkiállításon pedig a Magyar Turisztikai Ügynökség révén protokoll-feladatokat látott el.
Benkő Gyula elegáns, rendkívül jó megjelenésű férfi volt, Ön pedig amint megismertük, túlzás nélkül a nők bálványa lett. Szeretnék megosztani Önnel egy történetet. Barátnőm a 70-es évek elején Párizsban élt egy ideig, ahol megtetszett neki egy francia fiú, Michel, akit féltékennyé akart tenni, kitalálta, hogy Budapestről küldet magának egy levelet, amiből mintegy véletlenül kihullik majd egy ellenállhatatlan férfi képe, amitől a fiú belátja, lépnie kell. A képen természetesen Ön volt. Milyen volt a kor körülrajongott férfiideáljának lenni?
B.P.: Fiatal koromban nem voltam elfoglalva a külsőmmel, az emberek személyisége viszont rettenetesen érdekelt. Társaságban, az utcán, mindenütt figyeltem, nem azért, mert színésznek készültem és tudatosan kerestem a különböző karaktereket, de hittem a lélek rejtelmeiben, és tudtam, hogy az ember mindent elraktároz. A pályám során később sok segítséget adtak a megfigyeléseim, tudat alatt ezekből dolgoztam. Persze jól esett a lányok érdeklődése, de soha nem éltem vissza vele. Az első szerelmemet, Katit még az óvodában ismertem meg, ez a szerelem végigkísérte a kamaszkoromat, más nem érdekelt csak ő. 1973-ban össze is házasodtunk, de sajnos a kapcsolatunk tragikus véget ért, 1975-ben, lezuhant a Malév berlini járata, és a repülőgépen utazók mindannyian meghaltak. Annyit azért elmondhatok, hogy Kati elvesztése után sok érdekes kapcsolat volt az életemben.
Az, hogy milyen színész lesz, még nem derülhetett ki, de hogy van Önben kurázsi, az feltétlenül, hiszen a Főiskola elején egy tengerjáró hajóra szegődött matróznak, miért?
B.P.: Talán a mai fiatalok meg sem értik, milyen volt akkoriban a keleti blokkban az élet, a bezártság. A rendőrség, a politikai rendőrség kíméletlenül végezte a dolgát, igazi orwelli világban éltünk. A rémes szigorúsághoz képest, ami meghatározta a mindennapjainkat, a Főiskola szabad volt, de nekem ez sem volt elég, izgatott a nyugati társadalom, szerettem volna megismerni a világot, ezért kértem egy év halasztást, a Duna Tengerhajózásnál pedig éppen felvétel volt, így lettem nappalos matróz és beutaztam az egész szépséges Közel-Keletet. Felejthetetlen élményeim egyike a bejrúti bazár, a világ akkori legnagyobb szabad kikötője volt, de végül a túlságosan nagy fizikai és lelki megterheléssel járó életformát nem vállaltam és hazajöttem.
Az útja ezután sem volt szokványos, már főiskolásként felkérték A koppányi aga testamentuma című film főszerepére, ami minden idők egyik legnézettebb és legnépszerűbb filmje lett.
B.P.: Ennek is volt előzménye, engem az életemben gyakran kiválasztottak, ez történt általános iskolás koromban is, amikor öttusázni vágyó gyerekeket kerestek, és bekerültem én is. Egy fiatal öttusázó, a később fogalommá vált kaszkadőr, a szakmában Oroszlánként ismert Pintér Tamás tanított lovagolni bennünket. Amikor Zsurzs Éva rendező szereplőket keresett A koppányi aga testamentuma című filmjéhez, tudta, hogy lovagolok, vívok, így kerültem be ebbe a nagyon nagyot durrant produkcióba. Zsurzs Éva munkássága előtt ma is leborulok, ő teremtette meg sok tekintetben a magyar televíziózást, a lehető legtöbbet adta a nézőknek a magyar klasszikusok filmváltozataival, amelyeket a legnagyobb magyar színészek közreműködésével készített.
Hívő ember vagyok, minden nap imádkozom, és minden nap megemlítem az imámban Évát, aki sokunkat elindított a pályán.
Ez a film, ha jól tudom, nem csak a népszerűsége okán emlékezetes az Ön számára.
B.P.: Így van, a film végén harcolok a gonosszal, akit Mádi Szabó Gábor alakított, és aki a küzdelmünk során elhajítja a fejszéjét, ami egy fába áll bele. Csakhogy Mádi Szabó, a Bátyó, mert így hívtam, rosszul látott, a próbákon szemüvegben volt, de a felvétel alatt nem lehetett, így a távolságot rosszul mérte fel, csapkodott a karddal, a fejszével, és tényleg majdnem levágta a fejemet.
Végül a világot jelentő deszkákra a József Attila Színházban lépett, hogy választotta ki?
B.P.: A koppányi aga testamentuma akkorát szólt, hogy utána három ajánlatot is kaptam, hívtak az Operettbe, ahol a Hello Dollyban, Feleki Kamilltól tanulhattam, a Nemzeti Színházba, ahol főiskolásként statisztáltam és hívott Fodor Imre, a József Attila Színház igazgatója, aki olyan volt, mint egy igazi maszek igazgató, minden délben megkérdezte a pénztárban, hogy fogytak a jegyek, és az egész életét a színházban töltötte. Francia vígjátékokat játszottunk, úgy gondoltam, ezzel szolgáljuk ki legjobban a közönséget, ráadásul a József Attila tűnt a legkevésbé álságos helynek számomra. Aztán érkezett egy új igazgató, művész színházi ambíciókat dédelgetett én pedig úgy láttam, jobb, ha veszem a kalapomat. Az utam a Thália Színházba vezetett, ahol 23 évig maradtam, társulati tagként egy hónapban 31-et játszottam, mert vasárnap két előadás volt. Ott játszottam mások mellett a polgári életérzést bemutató Bal négyes páholy-t, amelyben Kellér Andor a nagy színházcsináló Beöthy Lászlónak állított emléket, és amiben Turay Ida volt a partnerem. Imádtuk egymást, az előadás szüneteiben mindig ittunk egy pohár pezsgőt a büfében, Dusika pedig azt mondta: Petikém, ez nem alkoholizmus, hanem életforma. Aztán a Körszínházban Kazimir Károly igazgatása alatt remek kollégákkal – Drahota Andrea, Inke Laci, Kozák András, Szabó Gyula – furcsa és érdekes darabokat mutattunk be, mint például a japánok nemzeti eposza a Csusingura vagy a finn Kalevala. Számomra ez szolgálat volt, izgatott mit lehet adni a nézőknek ezekkel a művekkel. Aztán a Tháliából is művész színházat csináltak, és a színházban játszó nagyszerű művészek közül mindenkit utcára tettek. Közben megtörtént a rendszerváltás és ránk tört a kapitalizmus, ekkor mentem a Soproni Petőfi Színházhoz, ahol nagyszerű darabokat játszottunk Mikó István vezetésével. Az ő távozása után vele együtt csatlakoztam 2003-ban a Turay Ida Színházhoz, ahol azóta is tag vagyok. Amikor Darvasi Ilonát felkérték, hogy a soproni színházat vezesse, a színház művészeti vezetője Huszti Péter volt, és én újra, mint vendégművész párhuzamosan a Turay színházzal újra ott is játszottam.
Kevesen mondhatják el magukról, hogy valamikor együtt pezsgőztek azzal a művésszel, akinek a nevét viselő színházban játszanak.
B.P.: A Turay Ida Színház is kihívás volt számomra, hiszen egy elszánt asszony, Darvasi Ilona, nem kevesebbet határozott el 2000-ben, mint azt, hogy magánszínházat alapít. Eleinte magunk vittük a ruháinkat, Ilona még a saját, nélkülözhető bútorait is elhozta az előadásokra. Ma már persze nekünk is kőszínházunk van, ahogy a nézők hívják: Budapest kis ékszerdoboza. Olyan darabokat játszunk, amelyek egyrészt illenek a névadóhoz, másrészt szeretik a nézők, hiszen a bevételből élünk. Jó, hogy mára ebben a szép kis színházban kialakult egy fiatalokból és egy középkorúakból álló színészi gárda, így a kezdők az életből tanulhatják a szakmát, nem könyvből biflázzák a vívás tudományát.
Apropó fiatalok és tapasztalt művészek, a tavalyi év egyik legszebb kisfilmje, a Ha van még idő című, Latinovits Zoltán és Ruttkai Éva szerelmére épített etűd volt.
B.P.: Örülök, ha így látja, a film Somossy Barbara munkája, akit az életem legtehetségesebb rendezői között tartok számon. Csodás szellemiségű fiatal nő, aki a feljövő filmesek között igazi ajándék. Hámori Ildikóval alakítjuk a két színészóriást, a forgatókönyvet Latinovits Zoltán levele ihlette, amelyet halála előtt egy évvel írt Ruttkai Évának.
Június 1-én lesz a 75. születésnapja, ami jó alkalom az összegzésre, hogy foglalná össze a művészi és magánéletét meghatározó legfontosabb gondolatokat?
B.P.: Semmi keserűség nincs bennem, sem a szakámat, sem a magánéletemet illetően. Szerencsés vagyok, közel a hatvanhoz megismertem Friedbauer Klaudiát, a feleségemet, aki 31 évvel fiatalabb nálam, mindenben a társam, szellemi partnerem. Úgy döntöttünk, hogy magunk mögött hagyjuk a fővárosi nyüzsgést és Annavölgybe költöztünk. Egy erdő közepén élünk, úgy, ahogy mindig is akartam. Könyvet írok, de erről egyelőre nem szeretnék többet mondani. A Turay Színházban remekül érzem magam, és nagyon jó darabokban játszom, pár példa: Barta Lajos – Szerelem, Hippolyt, a lakáj, Sztár leszel! Végül, de egyáltalán nem utolsó sorban, mindig fontos volt számomra, és ma is az, hogy a színházban nem lehet hazudni, a nézőt nem fogja meg, ha nem igaz, amit lát. Játszani csak őszintén és hittel lehet. Ha nincs az embernek hite, gyökértelen az élete, ha a játékában nincs benne a művész hitvallása, az hatástalan.
Pavlovics Ágota
Hozzászólás