Jankovits József
( 1951. január 3. – 2023. március 24.) magyar színész, Liszt Ferenc-díjas operetténekes.
Budapesten született, 1951. január 3-án. Táncdalénekesként kezdte, az OSZK Stúdiójában (Országos Szórakoztatózenei Központ) Ákos Stefi és Gyarmati István voltak a tanárai. Éjszakai szórakozóhelyeken lépett fel, és az Országos Rendező Iroda (ORI) által szervezett turnékon is részt vett: többek között Katona Klári, Bódy Magdi, az Apostol együttes, Delhusa Gjon, Ihász Gábor társaságában. Ezután jelentkezett az Fővárosi Operettszínház kórusába, mellette Raskó Magda operaénekesnél tanult énekelni. Ekkoriban már kisebb szerepeket is kapott az Operettszínházban, de – Raskó Magda tanácsára – próbaéneklésre vidékre ment. (Pécsen és Szegeden is sikrrel járt, végül az utóbbit választotta.) A Szegedi Nemzeti Színházhoz, Pál Tamás operaigazgató szerződtette. 1979-től két évadot töltött Szegeden. Közben – 1980 nyarán – egy sikeres beugrásnak köszönhetően a Fővárosi Operettszínháztól is kapott szerződési ajánlatott. ( A Margitszigeti Szabadtéri Színpadon A víg özvegy című előadásban beugrókét szerepelt). A Film Színház Muzsika című lapban is megemlítették, az előadásról szóló írásban ezt írták róla:
„A Camille de Rosillon szerepébe beugró szegedi Jankovits József igen jó tenor utánpótlásnak ígérkezik. ”
Néhány szerepe a Turay Ida Színházban:
Mágnás Miska – Korláth gróf
A víg özvegy – Danilo
Csárdáskirálynő – Feri bácsi
Mária főhadnagy – Draskóczy Ádám
Doktornők – Jenő, sebesült öreg katona
Charley nénje – Sir Francis Topplebee
Az angyalok nem sírnak – Kádár házmester
Hazudni tudni kell – Ferdinand Buche
Ma utolsó útjára kísértük Jankovits József Liszt Ferenc-díjas opera és operetténekest, színészt, a Turay Ida Színház örökös tagját. Darvasi Ilona alapító igazgatónőnk így búcsúzott;
Ahogy telnek éveink akarva akaratlanul is elgondolkodunk azon, vajon mi marad utánunk a Földön ha egyszer elmegyünk? Mikor jön el a búcsúzás pillanata? Egyáltalán lesz- e lehetőségünk elbúcsúzni vagy egyik pillanatról a másikra egyszer csak nem leszünk? Kinek, mennyi idő adatik meg, s azt vajon mennyi tartalommal és értékkel tudja megtölteni?
Mikor egy igazán nagy ember megy el, rettentően nehéz azoknak, akik itt maradnak. Folyamatosan érzik a hiányát, keresik a hangját, a lényét, a közelségét.
S, hogy mitől lesz igazán nagy ember valaki? Hát nem attól, hogy milyen pozíciót töltött be, hogy milyen karriert épített fel, hogy mit ért el gazdaságilag. Attól nagy valaki, hogy: életének minden percében adott magából. Lelkének szeretetdarabjaival igyekezett szebbé és jobbá tenni mások életét. Önzetlenül tanított, tanácsot adott, segített másoknak a nehézségeken túljutni, vagy ha mással nem is, de legalább egy mosollyal, szebbé tette az életünket. Én is sokszor kaptam ebből a mosolyból és könnyebb volt megvívni a mindennapok harcát. Most elment egy nagybetűs EMBER, Jankovits József, Liszt Ferenc-díjas opera és operetténekes, színész, a Turay Ida Színház örökös tagja, egyszóval a Bonviván.
S hogy mi egy igazi bonviván ismérve? Olyan ember, aki az élet minden pillanatát kihasználja. Operettek szerelmes hőse, kinek társaságában sosem unatkozunk, mert személyes varázsával rabul ejti mindenki figyelmét. Számára az élet nem a munkáról vagy a pénz hajszolásáról szól, hanem az élet megünnepléséről és az emberi kapcsolatokról. Tudja, hogy a világ gyönyörűségei mindenhol fellelhetők, csak annyi a teendőnk, hogy megismerjük és élvezzük azokat.
Józsi vallotta, hogy „a lehetőség mindenki életében eljön, csak felkészülten kell várni.” Sok szerepben nyújtott kiváló alakítást. Nem csak a szíve volt fiatal, hanem a hangja sem öregedett, megőrizte fiatalkori, gyönyörű csengését. Főbb szerepei között volt Szu Csong, A mosoly országából, Józsi a Cigányszerelemből, Tasziló a Marica grófnőből vagy Eisenstein A denevérből. A Turay Ida Színházban olyan előadásokban nyújtott feledhetetlen alakításokat mint: Korláth gróf a Mágnás Miskában, Danilo A víg özvegyben, Feri bácsi a Csárdáskirálynőben, Draskóczy a Mária főhadnagyban, Sir Francis Topplebee a Charley nénje -ben. De nem csak az operettekben, zenés darabokban nyújtott maradandót énekhangjával. A prózai darabokban is felnéztek rá a fiatalok a szerepek színészi megformálása miatt. Felejthetetlen volt, mint Jenő, sebesült öreg katona a Doktornők című drámában, Kádár házmester az Angyalok nem sírnak című tragédiában vagy Ferdinand Buche a Hazudni tudni kell! című vígjátékban. Csak egy pár szerep ez így a felsorolásban, de annál mélyebb tartalom és művészi megformálás jellemezte ezeket. Sosem tartotta magát „tipikus énekesnek”. Szeretett dohányozni, jó társaságban szívesen megivott egy pohár sört, de tudta, hogy sokat kell tenni ezért a szakmáért és karban kell tartania a hangját. Pályatársai elmondása szerint, ő egy csupaszív, mindig nyitott kolléga volt, akihez bármikor lehetett fordulni. Egy igazi „régivágású” úriember, maximális szakmai alázattal, akinek mindig volt tartása, s pont ebben rejlett a hitelessége. Ilyet csak a régi nagyok tudtak. Azt nyilatkozta, hogy azért szeret sok fiatallal együtt dolgozni, mert erőt adnak az idősebb kollégáknak, segítenek tartani a tempót az élettel. Józsi mindig a humor, a nevetés és az élet örömének nagykövete volt. Egy életművész, egy nagyvonalú gavallér, aki fantasztikus tenor hangjával és sármos megjelenésével megérintette az emberek lelkét.
Családi legendájuk szerint egy bajor főúr hozta ide az ősapját fővadásznak, s ezért ő kiskorában erdész szeretett volna lenni. Azonban -elmondása szerint-, már 8 évesen elvarázsolta a Bánk bán, s érezte, hogy többre hivatott, nagyobb színpadok várják. S milyen jól érezte! Beutazta a világot, hangjáért és a műfajért amit képviselt mindenhol örömujjongás és vastaps fogadta.
Elment egy jó ember, a Bonviván. De megtanította nekünk, hogy az élet ott van minden pillanatban, és élnünk kell vele! Soha nem felejtjük el azt az optimizmust és életszeretetet, amit tőle kaptunk.
Drága Józsi! Köszönjük neked, hogy olyan sok különleges pillanatot adtál nekünk. Nyugodj békében! Bízunk benne, hogy az élet egy új dimenziójában találkozunk majd!
Engedjék meg, hogy Toldi Ibolya versével búcsúzzam:
Távozó lélek
„Szemem előtt egy csillag zuhant mélybe,
átadva önmagát csendesen…
Miért pont ő? Miért pont most? – nem kérdte,
csak elindult honvágytól részegen.
Leszakadt végre a kijelölt szögről
hol idáig függött a bársonyon,
szárnyaszegett szentjánosbogárként,
megbéklyózva a korlátokon.
Eljött az idő! A szeg engedett,
s ő felszabadulva a mélybe repült,
zuhanás közben nem nézett hátra,
börtöne végleg a múltba merült.
Mi hát az élet s mi a halál? –
feltárult számára hirtelen.
Rám ragyogott még utoljára,
s egy könnycseppbe zárta a végtelen…
Örömkönny lett ez, már értettem őt.
A szabadság vágya benne hevült –
Csak látszólag tűnt el a szemem elől,
mert nem zuhant ő, hanem hazarepült!”
Boros Zoltán színész, rendező így búcsúzott:
Emlékezés?
Jaj, ne már! Legyen inkább, egy baráti – forró ölelés utáni csevej, veled Józsikám, mondjuk társulati ülés előtt, a művészbejárónál. Pontosan jössz, elegánsan botodat is csak kamuból húzod magad mellett. Tudod Te, nem áll jól, de még is, csak úgy vonszolod magad mellett, mert ezt tervezte egy jelmeztervező…
Ha véletlenül kibiccenteném, mellőled, azon is jót röhögnél, és azt mondanád: “Jajjj, de imádlak, te marha, de szedd össze gyorsan, mert felborulok…” Illatos vagy, jól vasalt és már napok óta készülődtél, hogy bejössz hozzánk, sok otthonodból egyből, mert ma épp ide szólítottak. Nagy franc’ vagy! Jól leplezed szemed tört fényét, fájdalmaid, s mi igyekszünk tehetségesen statisztálni belépődhöz. Mert, ha valaki jól tud belépni Józsikám, akkor az Te vagy! ( Előtte néhány, tenoros krahácsolás, hang a pozícióba, haj simít – nyakkendő igazít… stb. Neked magyarázzuk? Tőled tanultuk!
Nem tudom, hogy csinálod, – ezt nem sikerült megtanulnunk, de a mosolyod és áradó szíved szeretete, mindig hamarább lép be a takarásból, mit Te magad…Te lehet, még kint cigizel de a művész, már bejött. Megelőzve saját magát… Varázslat.
Most speciel, nem jössz, pedig várunk azóta is. / Lehet, nem lehetett egyeztetni? VELE, nem lehet? Igazságtalanság! Annyi mindent megoldottál, eljátszottál már…s, most pont ezt nem adod vissza? Pont Rád van szüksége, nem tűrt halasztást? Mi azért várunk Józsikám… Most is pontos vagy, sajnos… Nem lehetne most,…azt játszani,…hogy,… hogy…csak Mi jöttünk ki, túl korán?